2014. november 18., kedd

7. fejezet


Sziasztok! 
Elnézést, hogy ennyire elhúzódott ez az egész, de nagyon nehezen kaptam ihletet! Ettől függetlenül jó olvasást mindenkinek! :) 



Az idő eszméletlenül gyorsan telt, mindenkinek olyan érzése volt órák közben, otthon, táncpróbákon, mintha az analógmutató percenként süvített volna át, egy-egy órát jelző számon. Nem csoda, hogy arra eszméltünk fel, hogy már ott álltunk a suli aulájában és vártuk, hogy felcsendüljenek az ismerős dallamok. Igen, azok a dallamok, amikre vagy tíz hete gyakoroltunk folyamatosan. Csak azért az egy óráért heti háromszor szenvedtünk meg, a próbák után verejtékes homlokkal fújtuk ki magunkat, miközben a vizes palackjaink után nyúltunk. A lányok fehér, apró kövekkel díszített ruhákban bevasalt hajjal ácsorogtak, eközben a fiúk elegáns fekete öltönyben és gondosan megfésült hajkoronával és várták, hogy végre túl legyenek ezen az egészen, miközben, már a lányok majd’ megbolondultak az örömtől, hogy ezt is megérik.

Ott várakoztam, számomra felettébb kellemetlen helyzetben, - és olyan magas sarkúban, amiben nem nagyon tudtam megállni – egy szakítás után, stílusváltással – amihez hozzátartozik, hogy befestettem fehéres tincsimet barnára és elegánsabban kezdtem el öltözködni, holott régen csak magamra dobáltam pár cuccot, ami nagyon nem illett egymáshoz – és összetört szívvel. Jó, a szakításunk Nathaniellel már nagyon régen volt, de én akkor is megsirattam. Még mindig. Ezekre a gondolatokra összeszorult a szívem és fojtogató érzés kerülgetett. Talán, nem lenne a legjobb száz ember előtt elájulni, de én akkor nagyon közel voltam hozzá.

Hirtelen a csúszós padlójú és fehér falú aulában, kigyúltak a reflektorok, és a kis társaságunkat világították meg. Az agyondíszített helyszínben, a szülők feszülten figyeltek minket, ráncos kezüket összetéve, ahogy bevonultunk a tánctérre.

Mindenki beállt zárttartásba, hogy kezdhessük végre a Bécsi keringőt. Hozzáfogtunk az első lépésekhez, ki-kipillantva a szüleink felé. Persze, hogy minden szülő, előhalászott egy fehér papír zsebkendőt, hogy könnyeit felitassa.
Gyorsan visszakaptam a fejem, mert nem akartam életem egyik legszebb pillanatában sírni. Még akkor sem, ha otthon nem eleget sírdogáltam, ugyanis azzal a tudattól, hogy Nathaniel az ördöggel fog táncolni, görcsbe rándult a gyomrom. Azt még hozzátenném, hogy Melody most sem bírta ki vonaglás nélkül. Azzal bajlódott, hogy szemkontaktust tartson velem, de én direkt, hogy idegesítsem, mindig elfordítottam a fejem. Muhahahaa…

Ami után, biztos voltam benne, hogy nem kell figyelnem a lábfejemet, mert nem fog kicsúszni alólam a lábammal együtt, lassan felemeltem a fejem, majd mélyen Kentin szemeibe néztem. Barnás tincsei, mint mindig a kék színárnyalatban pompázó szemébe lógtak. Imádtam ezt a srácot, még akkor is, ha néha idegesítő a kekszével, még akkor is, ha kiskorunkban mindig rajtam lógott, még akkor is, ha meleg. Szerettem, - persze barátként – és ezen nem akartam változtatni. Amíg én kisírtam a szememet Nathaniel miatt, tömérdeknyi zsebkendőt felhasználva, addig Kentin, Rosa, Nina és a viktoriánus testvérek tartották bennem a lelket. Ha ők nincsenek, én sem vagyok.

Újra vetettem egy pillantást a giccses díszítésre. Eléggé hányingert keltő volt a látvány, így nem időztettem sokáig a szempáromat eme kompozíción.
 A lassú szám, egyre jobban elhalkult, ami azt jelentette, hogy vége a koreográfiánk egyik részének. Elkezdtünk a végpózhoz készülődni, ami pár felemelős figurából állt. Semmi extra, mégis a szülők oda voltak érte. A fiúk lassan letették a lányokat, majd olyan gyorsan, ahogy lehet kivonultunk.
Fáradtan ültünk le egy-egy tanteremi székre. Alig fújhattuk ki magunkat, már másik ruhába kellett öltöznünk.
A lányok piros kisestélyiben a fiúk szmokingban feszítettek. Két levegő vétel között vettük tudomásul, hogy bizony, megint ki kell vonulni a tánctérre.

A vörös ruhámnak az ujját cibálva tipegtem ki a magas sarkúmba Rosalyával a teremből. Ahogy kiléptünk, rögtön elkapott minket egy fényképezővel rendelkező középkorú férfi, aki egy „like” jellel tudatta velünk, hogy bizony jól sikerült a kép és a facebookon fog landolni. Ezt a cselekvéssorozatot egy vigyorral ajándékoztam meg, majd fehér hajú, gyönyörű barátnőmmel megindultunk a tömegen át, a helyünkig. Feszengve tettem át a súlyomat az egyik lábamról a másikra, amikor felcsendült az a zene, ami a produkciónkhoz tartozott.

Kissé fáradtan vonultunk be, majd kezdtük el a sorokat, amit a tánctanárunk tanított be nekünk. Unottan kezdtem el a kezdőpózt, majd ezután mindenki sorjában a saját mozdulatát. Egyedül Castiel volt az, aki lázadásképp direkt később mozdult be. Éljenek a rockerek!

Az utolsó emlékem, az hogy a szülők ujjonganak és békejeleket mutogatnak felénk. Vivát, a digitális élet! Mosolyogva tekintettem a szüleim és az öcsém felé, aki mint mindig, nem vette ki a kakasos nyalókát a szájából. Ezt egy halk nevetéssel jutalmaztam, majd csak annyit vettem észre, hogy a többiek arra várnak, hogy végre valahára elkezdjem a kivonulást. Hupsz…

A nyakamat behúzva ültem le egy tantermi székre, ami mellett a cuccaimat dobáltam le. Nem tudtam az egészet hova tenni, hogy végzősök vagyunk, meg, hogy nem életem szerelmével táncolok, hanem a legjobb barátommal. Erre a gondolatra úgy éreztem, hogy majd’ meghasad a szívem. Lopva a szöszi felé pillantottam, aki Melodyval beszélgetett. Annyira szerettem volna annak a csitrinek a helyében lenni, csak egy percre is. Hiányzott Nathaniel hangja, ölelése, érintése… Minden!
Hirtelen megjelent az arcomon egy kósza könnycsepp. Sietve kisétáltam a mosdóban, ahol már esőként potyogtak a könnyeim. Szomorúan magam elé néztem. Ez nem lehet igaz.. Eddig azt gondoltam, hogy csak barát viszony lehet köztünk. De ezekben a percekben sokkal többet éreztem a szöszi iránt. Oda akartam menni hozzá megölelni és azt suttogni a fülébe, hogy szeretem. Viszont, azt nem lehetett. Akkor nem.
Végül, nagy nehezen összeszedtem magamat, kiléptem a mosdó ajtón, majd a tantermünk felé vettem az irányt, amit öltözőnek használtunk azon az éjszakán.
Előhalásztam a bálra kiválasztott ruhámat, majd kihasználva, hogy semelyik fiú sem tartózkodik a teremben, levettem a piros göncömet, majd a visszafogott egybe ruhát aggattam magamra.

Félve a tánctérre siettem, ahol rögtön Castielbe botlottam. Ritka alkalom, amikor a vörös is szmokingban van. Mosolyogva végig néztem rajta:
- Na, tetszik a jantglamen szerep? – kérdeztem pimaszul, mire az arca eltorzult
- Nagyon nem komálom – húzta el a száját, majd a tánctér közepére vonszolt – Tartozol nekem egy tánccal. – jelentette ki, mire én felnevettem. Már éppen elkezdtünk volna „táncolni”, amikor hirtelen a DJ egy lassú számot kevert be. A vörös, ezt egy csodás mosollyal jutalmazta, miszerint szívesen lassúzna velem. Csak felhúztam a szemöldökömet, majd átkaroltam a nyakát, ő meg a derekamat, és úgy kezdtünk el táncolni. Mosolyogva a szemébe néztem, mire a vörös kicsit közelebb húzott magához. Nem értettem, hogy mit akar, amikor hirtelen az ajkait az enyémekhez illesztette. Furcsa borzongás járta át a testemet, de nem akartam ezt az egészet. Lassan, de biztosan elhajoltam a fiútól, mert egy, nem akartam megbántani, kettő, mert nem akartam smárolni Castiellel. Főleg ilyen sok ember előtt nem.
Zavartan elhúzódtam tisztes távolságban, amikor a szemem sarkából megpillantottam Nathanielt, aki végig nézte az egészet. A szemeit az enyémekbe fúrta és egy szó nélkül megértettem: Ő még mindig szeretett engem.
Szomorúan utána siettem, majd, amikor beértem, hirtelen elé vetődtem:

- Kérlek, várj, félre értetted! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése