Sziasztok!
Elnézést, hogy ennyire elhúzódott ez az egész, de nagyon nehezen kaptam ihletet! Ettől függetlenül jó olvasást mindenkinek! :)
Az idő eszméletlenül gyorsan telt,
mindenkinek olyan érzése volt órák közben, otthon, táncpróbákon, mintha az
analógmutató percenként süvített volna át, egy-egy órát jelző számon. Nem
csoda, hogy arra eszméltünk fel, hogy már ott álltunk a suli aulájában és
vártuk, hogy felcsendüljenek az ismerős dallamok. Igen, azok a dallamok, amikre
vagy tíz hete gyakoroltunk folyamatosan. Csak azért az egy óráért heti
háromszor szenvedtünk meg, a próbák után verejtékes homlokkal fújtuk ki
magunkat, miközben a vizes palackjaink után nyúltunk. A lányok fehér, apró
kövekkel díszített ruhákban bevasalt hajjal ácsorogtak, eközben a fiúk elegáns
fekete öltönyben és gondosan megfésült hajkoronával és várták, hogy végre túl
legyenek ezen az egészen, miközben, már a lányok majd’ megbolondultak az
örömtől, hogy ezt is megérik.
Ott várakoztam, számomra felettébb
kellemetlen helyzetben, - és olyan magas sarkúban, amiben nem nagyon tudtam
megállni – egy szakítás után, stílusváltással – amihez hozzátartozik, hogy
befestettem fehéres tincsimet barnára és elegánsabban kezdtem el öltözködni,
holott régen csak magamra dobáltam pár cuccot, ami nagyon nem illett egymáshoz
– és összetört szívvel. Jó, a szakításunk Nathaniellel már nagyon régen volt,
de én akkor is megsirattam. Még mindig. Ezekre a gondolatokra összeszorult a
szívem és fojtogató érzés kerülgetett. Talán, nem lenne a legjobb száz ember
előtt elájulni, de én akkor nagyon közel voltam hozzá.
Hirtelen a csúszós padlójú és fehér
falú aulában, kigyúltak a reflektorok, és a kis társaságunkat világították meg.
Az agyondíszített helyszínben, a szülők feszülten figyeltek minket, ráncos
kezüket összetéve, ahogy bevonultunk a tánctérre.
Mindenki beállt zárttartásba, hogy
kezdhessük végre a Bécsi keringőt. Hozzáfogtunk az első lépésekhez,
ki-kipillantva a szüleink felé. Persze, hogy minden szülő, előhalászott egy
fehér papír zsebkendőt, hogy könnyeit felitassa.
Gyorsan visszakaptam a fejem, mert
nem akartam életem egyik legszebb pillanatában sírni. Még akkor sem, ha otthon
nem eleget sírdogáltam, ugyanis azzal a tudattól, hogy Nathaniel az ördöggel
fog táncolni, görcsbe rándult a gyomrom. Azt még hozzátenném, hogy Melody most
sem bírta ki vonaglás nélkül. Azzal bajlódott, hogy szemkontaktust tartson
velem, de én direkt, hogy idegesítsem, mindig elfordítottam a fejem. Muhahahaa…
Ami után, biztos voltam benne, hogy
nem kell figyelnem a lábfejemet, mert nem fog kicsúszni alólam a lábammal
együtt, lassan felemeltem a fejem, majd mélyen Kentin szemeibe néztem. Barnás
tincsei, mint mindig a kék színárnyalatban pompázó szemébe lógtak. Imádtam ezt
a srácot, még akkor is, ha néha idegesítő a kekszével, még akkor is, ha
kiskorunkban mindig rajtam lógott, még akkor is, ha meleg. Szerettem, - persze
barátként – és ezen nem akartam változtatni. Amíg én kisírtam a szememet
Nathaniel miatt, tömérdeknyi zsebkendőt felhasználva, addig Kentin, Rosa, Nina
és a viktoriánus testvérek tartották bennem a lelket. Ha ők nincsenek, én sem
vagyok.
Újra vetettem egy pillantást a
giccses díszítésre. Eléggé hányingert keltő volt a látvány, így nem időztettem
sokáig a szempáromat eme kompozíción.
A lassú szám, egyre jobban elhalkult, ami azt
jelentette, hogy vége a koreográfiánk egyik részének. Elkezdtünk a végpózhoz
készülődni, ami pár felemelős figurából állt. Semmi extra, mégis a szülők oda
voltak érte. A fiúk lassan letették a lányokat, majd olyan gyorsan, ahogy lehet
kivonultunk.
Fáradtan ültünk le egy-egy tanteremi székre.
Alig fújhattuk ki magunkat, már másik ruhába kellett öltöznünk.
A lányok piros kisestélyiben a fiúk
szmokingban feszítettek. Két levegő vétel között vettük tudomásul, hogy bizony,
megint ki kell vonulni a tánctérre.
A vörös ruhámnak az ujját cibálva
tipegtem ki a magas sarkúmba Rosalyával a teremből. Ahogy kiléptünk, rögtön
elkapott minket egy fényképezővel rendelkező középkorú férfi, aki egy „like”
jellel tudatta velünk, hogy bizony jól sikerült a kép és a facebookon fog
landolni. Ezt a cselekvéssorozatot egy vigyorral ajándékoztam meg, majd fehér
hajú, gyönyörű barátnőmmel megindultunk a tömegen át, a helyünkig. Feszengve
tettem át a súlyomat az egyik lábamról a másikra, amikor felcsendült az a zene,
ami a produkciónkhoz tartozott.
Kissé fáradtan vonultunk be, majd
kezdtük el a sorokat, amit a tánctanárunk tanított be nekünk. Unottan kezdtem
el a kezdőpózt, majd ezután mindenki sorjában a saját mozdulatát. Egyedül Castiel
volt az, aki lázadásképp direkt később mozdult be. Éljenek a rockerek!
Az utolsó emlékem, az hogy a szülők
ujjonganak és békejeleket mutogatnak felénk. Vivát, a digitális élet! Mosolyogva
tekintettem a szüleim és az öcsém felé, aki mint mindig, nem vette ki a kakasos
nyalókát a szájából. Ezt egy halk nevetéssel jutalmaztam, majd csak annyit
vettem észre, hogy a többiek arra várnak, hogy végre valahára elkezdjem a
kivonulást. Hupsz…
A nyakamat behúzva ültem le egy
tantermi székre, ami mellett a cuccaimat dobáltam le. Nem tudtam az egészet
hova tenni, hogy végzősök vagyunk, meg, hogy nem életem szerelmével táncolok,
hanem a legjobb barátommal. Erre a gondolatra úgy éreztem, hogy majd’ meghasad
a szívem. Lopva a szöszi felé pillantottam, aki Melodyval beszélgetett. Annyira
szerettem volna annak a csitrinek a helyében lenni, csak egy percre is.
Hiányzott Nathaniel hangja, ölelése, érintése… Minden!
Hirtelen megjelent az arcomon egy
kósza könnycsepp. Sietve kisétáltam a mosdóban, ahol már esőként potyogtak a
könnyeim. Szomorúan magam elé néztem. Ez nem lehet igaz.. Eddig azt gondoltam,
hogy csak barát viszony lehet köztünk. De ezekben a percekben sokkal többet
éreztem a szöszi iránt. Oda akartam menni hozzá megölelni és azt suttogni a fülébe,
hogy szeretem. Viszont, azt nem lehetett. Akkor nem.
Végül, nagy nehezen összeszedtem
magamat, kiléptem a mosdó ajtón, majd a tantermünk felé vettem az irányt, amit
öltözőnek használtunk azon az éjszakán.
Előhalásztam a bálra kiválasztott
ruhámat, majd kihasználva, hogy semelyik fiú sem tartózkodik a teremben,
levettem a piros göncömet, majd a visszafogott egybe ruhát aggattam magamra.
Félve a tánctérre siettem, ahol
rögtön Castielbe botlottam. Ritka alkalom, amikor a vörös is szmokingban van. Mosolyogva
végig néztem rajta:
- Na, tetszik a jantglamen szerep? –
kérdeztem pimaszul, mire az arca eltorzult
- Nagyon nem komálom – húzta el a
száját, majd a tánctér közepére vonszolt – Tartozol nekem egy tánccal. –
jelentette ki, mire én felnevettem. Már éppen elkezdtünk volna „táncolni”,
amikor hirtelen a DJ egy lassú számot kevert be. A vörös, ezt egy csodás
mosollyal jutalmazta, miszerint szívesen lassúzna velem. Csak felhúztam a
szemöldökömet, majd átkaroltam a nyakát, ő meg a derekamat, és úgy kezdtünk el
táncolni. Mosolyogva a szemébe néztem, mire a vörös kicsit közelebb húzott
magához. Nem értettem, hogy mit akar, amikor hirtelen az ajkait az enyémekhez
illesztette. Furcsa borzongás járta át a testemet, de nem akartam ezt az
egészet. Lassan, de biztosan elhajoltam a fiútól, mert egy, nem akartam
megbántani, kettő, mert nem akartam smárolni Castiellel. Főleg ilyen sok ember
előtt nem.
Zavartan elhúzódtam tisztes
távolságban, amikor a szemem sarkából megpillantottam Nathanielt, aki végig
nézte az egészet. A szemeit az enyémekbe fúrta és egy szó nélkül megértettem: Ő
még mindig szeretett engem.
Szomorúan utána siettem, majd, amikor
beértem, hirtelen elé vetődtem:
- Kérlek, várj, félre értetted!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése