Hogy a
ruhapróba milyen volt? Rossz…
Rosa az
egyik kirakattól a másik kirakatig futkorászott, majd megint ugyanezt a kört megtéve,
megállt:
- Olyan
nehéz választani! – nyafogta
- Rosa, mi
olyan nehéz két bolt között dönteni? – forgattam meg a kékes színárnyalatban
pompázó szemeimet – Te bemész az egyikbe, én a másikba és ennyi. Hívlak, ha
találtam valamit – majd szó nélkül bementem az egyik üzletbe.
Egy nagy
kupolás épület volt, amiben minden csillogott-villogott. Fiatal lányok
jártak-keltek a ruhák között és válogattak a szebbnél-szebb öltözékek közül.
Ahogy így
elszemlélődtem, megláttam két ismerős alakot. Csak akkor esett le, hogy az
Nathaniel és Melody. Gyorsan ki akartam térni az útjukból, de sajnos felém
igyekeztek:
- Sziasztok
– erőltettem egy mosolyt az arcomra – Ha nem haragszotok, én nem bájcsevegnék
tovább – mondtam, majd elsétáltam egy tetszőleges sorhoz.
A nagy
ruhatömeg közül, megláttam egy gyönyörű fehér ruhát. Sem habos-babos, sem
csicsás, egy egyszerű, a vállán szintén fehér csipkékkel díszített öltözék. Ez tökéletesnek bizonyult számomra, ugyanis
feleslegesnek láttam egy olyan ruhát venni, ami tökre giccses.
Már pont
Rosalya járt az eszemben, amikor megcsörrent a telefonom. Ezt egy mosollyal
díjaztam, mert ez az jelenti, hogy ő is talált valamit, ami „álomszép”. Ezzel
csak az a baj, hogy még ötven „álomszép” ruhát fog megpillantani és mindegyiket
meg akarja majd venni:
- Jaj, máris
megtaláltad „álmaid” ruháját? – kérdeztem apró gúnnyal a hangomban
- Igen! Nem
is egyet – mondta teljesen extázisban
- Rosa,
csoda, hogy Leigh megmarad melletted. Egy fa sem bírná egy napnál tovább,
inkább kivágná magát[1]
– gúnyolódtam
- Jaj, ne
csináld már! Elküldöm a képeket – mondta cseppet sem megsértődve. Pár másodperc
után, megkaptam azokat az „álomszép” ruháknak a fotóját. Aha… Ez inkább
álomgiccs.
Így nézegetve
a képeket, észre sem vettem, hogy Nathaniel téblábol előttem. Nem nagyon
érdekelt, hogy mit akar, inkább otthagytam, a próbafülke felé véve az irányt.
Felvettem
tényleges álmaim ruháját és a tükörbe néztem. Mit ne mondjak, tényleg jó állt rajtam,
szóval úgy döntöttem, hogy megveszem. Nem mindig találok számomra megfelelő
ruhát, így kihasználtam az alkalmat.
Miután
sikeresnek hatott a próbálgatásom gyorsan szabadon hagytam a fülkét, ugyanis
már temérdeknyi ember várt a sorára.
Ahogy
kiléptem, hirtelen megszólított a tömegből egy fiatal lány:
- Ne
haragudj, a koktélruhákat keresem – mondta félénken
- Nem
haragszom, keresd csak – mondtam, mire ő teljesen ledöbbent. Valószínű, hogy
gazdag családból tartozik, s megszokta, hogy mindenki kinyalja a fenekét, de én
most ellentétbe helyezem magamat – mint általában szoktam…
Így hát,
hogy megtaláltam álmaim ruháját, a kassza felé vettem az irányt, és kifizettem.
Boldogan
sétáltam ki az üzletből és elkezdtem sétálgatni a már-már megfagyott járdán és
a kékkeretű ablakos házakat vizslattam. Fagyos volt a levegő és élettelen.
Szinte már alig volt ember az utcákon, ugyanis már a hetes szám felé közeledett
az analógmutató. Csak a lassú lépteim halk csattogása hallatszott.
Váratlanul
hallottam, hogy az én lassú battyogásommal vegyül egy gyorsabb lépéssor:
- Várj
Clare! – érzékeltem magam mögül Nathaniel hangját. Megfordultam, majd mélyen a
szemeibe néztem, ami mindig elvarázsol. Hiába szakítottunk, talán éreztem még
iránta valamit. Mondjuk, ez nem meglepő, ugyanis nemrég tért véget a
párkapcsolatunk. Abban a pillanatban, majd’ elsírtam magamat. Miért kell így
végződnie ennek az egésznek?! Az élet igazságtalan….
- Igen? –
kérdeztem még mindig kissé meghatódva. Hogy ne vegye észre sírhatnékomat,
lassan, de biztosan félrefordítottam a fejem
- Mi a baj?
– nyelt egy nagyot. Éreztem, hogy ő is ugyanúgy érzett, mint én. Amit a
következő percekben tettem, ösztönös volt: megcsókoltam. Talán nem kellett
volna, talán nem volt megfontolt, talán hülyeség volt. Elegem van a
„talánokból”! Pont ezek miatt tettem eddig pokollá az életemet: „Talán ez a
ruha jó, talán az”, „Talán megcsal, talán nem” stb.
Lassan
elhúzódtam a fiútól, aki láthatólag nem vette az adást. Nem értette mi történik
vele, csak mereven kibámult a fejéből:
- Mi van
veled? – kérdeztem gondterhelten. Féltem, hogy most nagyon rosszat léptem
- Semmi –
csalt egy halvány, keserű mosolyt az arcára. Most komolyan nem értettem,
hogy mi van
- Fogalmam
sincs, hogy most mit érzel, és mi jár az eszedben. De nekem ez a szituáció
felettébb kellemetlen. – húztam el a számat. Keserű érzés járta át a testemet.
Nem értettem mit érzek, és gondolok egyben. Próbáltam a szívemmel gondolkodni,
de lehetetlen feladatnak bizonyult.
Szomorúan
ránéztem a srácra, majd megfordultam, és elsétáltam. Csak nekem lehet ilyen
szerencsétlen életem?
Lehajtott
fejjel caplattam a már tényleg kihalt utcán. Nem érdekelt semmi és senki,
sikeresen elcseszték a kedvemet. Lépteim csattogása erősebbé vált, és az életem
is keserűbbé.
Semmi kedvem
nem volt ezek után még egy üzletbe bemenni, ezért írtam egy SMS-t Rosának, hogy
hazamentem.
Lehajtott
fejjel róttam a végtelennek tűnő járdát, míg haza nem értem:
- Sziasztok –
köszöntem kedvetlenül a családomnak, mire a kisöcsém a nyakamba borult – Mi az
mackó? – kérdeztem kedvesen Benit
- Nem
működik a TV és unatkozom – mondta vékony és szomorú hangon. Ha nekem az
életben csak ennyi lenne a problémám..
- Gyere
öcsi, akkor játszunk valamit – csaltam halvány mosolyra a számat és a szobámba
vezettem – Mit szeretnél csinálni? – kérdeztem kedvesen az öcsémtől
- Autózni –
válaszolta, mire elővettem egy kisebb dobozt, amiben az öcsém cuccai voltak.
Persze ez csak töredéke annak, amennyi játéka van, de nem voltam képes eltűrni
több kacatot a szobámban.
Leültünk a
szőnyegre és elkezdtük tologatni az autókat. Nekem ez eléggé furcsa dolognak
hatott, ugyanis sosem kisautóztam még. A kisöcsém „brümm-brümmm” hangokat
hallatott én meg csak mosolyogtam rajta. Az kistestvérem az egyetlen, aki azt a
keserű érzést, ami beköltözik a testembe, kiírtja. Sokszor nem vagyok vele túl
kedves, de azért szeretem. Az egész családomból ő az, aki megért. Egy öt éves
gyerek! Anyám nem képes rá, apám sem csak az öt éves kisöcsém. Ezt
sokszor furcsállom, de ilyen az élet.
Már az
analógmutató a kilencfelé közeledett, ami egyértelmű alvási idő az öcsém szempontjából:
- Mackóm,
alvás van – mondtam lágyan, majd az ölembe vettem az öcsémet és elindultam a
szobájáig. Ott lefektettem a kicsi ágyába és nyomtam a homlokára egy puszit.
Imádom az öcsémet, hiába idegesítő és erőszakos. Nélküle semmi lenne az életem,
már tuti besavanyodtam volna….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése